Megszületett az unokám. Utazunk hozzájuk 10 napra.
Eszembe jut a saját várandósságom, első lányom születése.
Abban az időben szinte napi olvasmányom volt Takács Zsuzsa költőnő (csak névrokon) Némajáték kötetében megjelent egyik verse: Július, halálom, születésed
Furcsa cím, egy örömteli eseményre, de nagyon szeretem ezt a verset.
Takács Zsuzsa: Július, halálom, születésed
Tíz óra, tizenegy
kőzáporban, a tengerparton,
sima szobában, fehér falakon.
Egy óra, kettő, három.
A kiáltás az ajtón túl megtörik.
A jajgatás a mélyből kiszakad,
égeti torkom, fojtogatja,
tenyerembe fullad,
megharap.
Mibe temessem foltos arcomat –
ebbe a lepedőbe, erre
a fogantyúra, erre
az asztallapra, erre.
Minden harmadik perc.
Minden második.
Elviselni hangtalan, hogy –
Háton fekve nyílni meg –
Eldobja az emlékezet –
Nincs völgye már ennek az éjszakának.
Csak gerince van a fájdalomnak.
Farkas fogai élesednek.
Csillagai magasodnak.
Négy óra.
Öt.
Hallom
a csontokat,
hallom az izmokat,
szakadnak, áznak,
jajonganak.
És ennyi vér. Az ágyról lecsorog.
Mint hentesüzlet. Meztelen karjukon.
Minden szeglet világít.
Fázom és szomjazom.
Gumikötényben ölelnek engem át,
késük hegyével megitatnak,
és akkor egybenő a kín:
megforgatja bennem kezeit,
arcát, kitépi, vállát,
kicsúszik –
egyszál zsinórról levágják, leszakad,
és fölmutatják: emberteste van,
s a gyönyör végigborzong hátamon.
Mostmár akár fel is állhatok.
Nylon csizmába bujtatva térdig
az asztalról akár leszállhatok.
Az orvos a sebet varrja, társalog –
rekedt a hangom, idegen,
elindulhatok már egyedül.
De hiszen ő is – egyedül? Igen.
Este van. Hajnalod.
Talán kongatnak valahol,
talán egy lócán ülve furulyáznak.
Meghalok én már. Készítik ágyadat.
Talán szemükbe hulló hajjal alszanak
ma este.
Majdnem teljesen betartottam a diétámat, de ez a 10 nap most nem rólam szólt.
